2019. december 20-án Donald Trump amerikai elnök átnevezte az 1982-ben létrehozott, űrbeli hadviselésre szánt Air Force Space Commandot, kivette a légierő irányítása alól, és átnevezte Space Force-nak, (azaz Űrerőnek, ha már az Air Force az légierő). Nem hiszem, hogy amikor ezt bejelentették, a világon akadt volna bárki is, aki Greg Daniels írónál és Steve Carell színésznél jobban röhögött volna a néven.

11 hónappal korábban ugyanis az amerikai Office alkotógárdájának két alappillére pont azt jelentette be a sajtóban, hogy hosszas előkészítés után elkezdik forgatni a Space Force című munkahelyi sitcomjukat, ami a képzelt amerikai űrhaderő abszurd hétköznapjairól szól. Amiről akkor még nem tudták, hogy kis túlzással a dokumentumfilm-szekcióba is kerülhetne majd a Netflixen 2020-ban. A forgatásnak 2020 januárjában volt vége, így a forgatókönyvek nem reflektálhattak a valóságra – nem mintha bármit is tudnánk az igazi Space Force-ról –, de azt hiszem elég sok esetben sikerül szarva közt fején lőni a szeget.

A sztori röviden: Naird (NE nördnek ejtsd) tábornok (Steve Carell) aznap, amikor megkapja a negyedik csillagját, ugyanazzal a lendülettel a nyakába hajítanak egy bazinagy koloncot is, ő lesz a Space Force parancsnoka. Aminek nem örül, a családja meg mégannyira sem, mert irány Colorado, ami Washingtonból nézve Mucsaj. Ugrunk egyet az időben, a tábornok gyomorbajos ideggóc, mert a tudomány és az űr nehéz, úgy meg pláne, hogy a beosztottak nagy része full idióta, aki meg nem, aktívan szabotálja, a lánya egy feltételezett orosz kémmel jár, a neje meg 40 évre sittre került.

Az új Star Wars-trilógia egyik főszereplőjét, a kiugrott rohamosztagost, Finnt alakító John Boyega is felszólalt azon a békés szimpátiatüntetésen, amit a londoni Hyde Parkban tartottak ma délután. Boyega megafont is magához ragadta egy időre, és azt mondta a parkba egyre csak érkező tüntetőknek, hogy "Faji egyenlőséget kell követelnünk, mégpedig azon nyomban!"

A CNN Boyega beszédét "érzelmesnek és megindítónak nevezte." A színész azt mondta, a feketék élete mindig is számított, utalva ezzel a #Black Lives Matter mozgalomra, melyet a mostani tüntetések egyik szervezőjének tartanak.

Az itthon húsz éve, ezen a napon bemutatott Minden héten háború című filmet egyszerre tartják a legjobb és a legrosszabb amerikaifutballról szóló filmnek. A kritikusok szétszedték, de a közönség szerette, akik meg csak az NFL bemutatásáért nézték, úgysem lesznek elégedettek soha, akárhányszor is nézik meg. Én nem vagyok keményvonalas NFL-rajongó (a sportot magát szeretem és követem is, de nem élem meg minden rezdülését sorsfordítóként), így nekem kifejezetten szórakoztató volt, bár a meccsjeleneteken néha én is felröhögtem, és egészen az agyrázkódásos botrányig azt hittem, hogy minden olyan jelenet, amiben az orvosok éppen két lábbal taposták meg a hippokratészi esküt, csak túlzás, Oliver Stone üldözési mániájának tünete.

NEM IS TÉVEDHETTEM VOLNA NAGYOBBAT.

A film ötlete, mármint az, hogy Oliver Stone rendezzen egy amerikaifutballról szóló alkotást, a nyolcvanas évek elején született. Írt egy forgatókönyvet The Linebacker (kábé A falember) címmel, kifejezetten Charles Bronsonra szabva, de félretette, és inkább megrendezte három legsikeresebb filmjét, A szakaszt, a Tőzsdecápákat és a JFK-t. 1995-re viszont a nézők már nem ezekre, hanem az akkori buktáira emlékeztek, a Nixon, a Halálkanyar vagy az Ég és föld után a szaklapok már arról cikkeztek, hogy Stone napjai leáldoztak. Úgy kellett neki egy zajos siker, mint egy falat kenyér. Ekkoriban éppen a Noriega című életrajzi filmet készítették elő, aminek főszerepére Al Pacinót nyerték meg. A panamai diktátor életéről szóló film terve akkor esett kútba, amikor a színészek leültek összeolvasni a forgatókönyvet, és a végén mindenki úgy volt vele, hogy ezt öngyilkosság lenne leforgatni.